Stephen Elekes
Ukrajna 2014
Az alaphelyzet (amiről a világ hallgat)
Oroszország évszázados vágya volt, hogy „meleg vizű tengerre jusson ki”. Ez a 18. században sikerült is, amikor Patyomkin herceg 1783. május 13-án Szevasztopolban megalapította az első orosz hadikikötőt, majd az évek folyamán szinte az egész Krím-félsziget az orosz fekete-tengeri flotta állandó állomáshelye lett. Sorra épültek a hajógyárak, a hadikikötők, ahonnan később a Földközi-tengerre is eljutott a szovjet-orosz hadiflotta. A Krím-ért, pontosabban a támaszpontokért, még háborút is vívott Oroszország a Fekete-tenger déli részét kezében tartó Ottomán Birodalom ellen. (Krimi háború 1853-56). Vallás-háborúnak indult, pontosabban a Török Birodalom területén élő keresztények (katolikusok és ortodoxok) védelmében. Franciaország és Nagy-Britannia azonban attól tartva, hogy Oroszország a térségben területi előnyökhöz juthat, a törökök pártjára álltak. A katolikus Habsburg-ház ebből kimaradt, és ezzel hálálta meg az 1849-es magyar szabadságharc elleni orosz segítséget.
Különben a krími háború mai napig hatással van a térségre, az azóta vívott csaták, „lakosságcserék”, nacionalista mozgalmak eredménye a jelenlegi Ukrajna, Moldova, Bulgária, Románia, Görögország, Törökország, Azerbajdzsán, Örményország, Grúzia, azaz a Fekete-tenger környéke és a Kaukázus vidéke. Beleértve a Krím-félszigetet is, melynek rövid legújabb kori története
1921-ben, mint autonóm SZSZK került a Szovjetunióhoz.
1942-ben náci megszállás. Ezért
1944-ben a kollaborálás gyanúja miatt Sztálin parancsára a teljes (muszlim!) tatár lakosságot (kb. 300.000 ember!) kitelepítették.
1945-ben Sztálin megvonta az autonóm SZSZK „rangot”, és az Oroszországi SZSZSZK egyik területének, járásának (oblaszty) nevezték ki, „fokozták le”.
1954-ben (Sztálin halála utáni évben!) Hruscsov, a Szovjet Kommunista Párt első titkára, a „krimi oblaszty”-ot, tehát területet, járást az Ukrán SZSZK-hoz kapcsolta, pontosabban „ajándékozta”. E nemes gesztus háttere: 1954-ben ünnepelte a Szovjetunió Oroszország és Ukrajna egyesülésének 300. évfordulóját. Hruscsovot még 1939-ben nevezte ki Sztálin Ukrajna kormányzójának, és egyúttal megbízta az 1934-ben elkezdett politikai tisztogatások folytatásával. Feltehetőleg emiatt, no meg (talán) az (1932-es) ukrajnai éhínség miatt érzett lelkiismeret furdalása vitte rá Hruscsovot erre az egyéni és önkényes területajándékozásra. A Krím-et, a cári idők orosz Riviéráját, már Lenin is a munkásosztály üdülőparadicsomának akarta megtenni. Különben az orosz származású Hruscsov ukrán bányászként kezdte pályafutását.
Hruscsov halála után elterjedt, hogy a Krím elajándékozását a párt első titkára illuminált állapotban követte el. Ennél sokkal hihetőbb dédunokája könyve, melyben azt írja, az „elajándékozás” 15 perc alatt történt, mert a jelenlévő Politikai Bizottsági tagok közül, senki sem mert ellenkezni. Anno 1954 – alig egy évvel Sztálin halála után!
Most, pedig, lássuk, hogyan is alakult Ukrajna helyzete a cári Oroszország megszűnésétől, és lett mára Európa legnagyobb országa: 603,628 km2 – kétszer akkora, mint Németország (357,021 km2). A hivatalos nyelvek száma 18, ergo egy soknemzetiségű ország, köztársaság. Területe mindig is megosztott volt. Sőt, az elnevezése (Ukrajna = határszéli, határ menti) is vitatott, éppúgy, mint a lakosság elnevezése, az ukrán is, mely csak a XX. sz. elején vált általánossá. A latin, vagy angol, német írásokban az évszázadok során a „rutén” terjedt el, ami „vörösorosz”-ra utal, azzal a logikával, hogy van orosz, fehérorosz és vörösorosz. Története során Ukrajna először csak, mint szovjet tagköztársaság lett egységes 1939. szeptember 17. után, amikor a nácikkal kötött paktum értelmében a Szovjetunió orvul megtámadta, és keleti irányból lerohanta Lengyelországot. Akkoriban született meg az, az álszent, hamis, hazug szovjet propagandaszöveg, miszerint a Vörös Hadsereg a nácik elől „védte meg” és foglalta el Nyugat-Ukrajnát. Ez a hazugság napjainkban is elevenen él, pedig Lengyelország szovjet megtámadása (1939. szept. 17) és lerohanása előtt ez a geopolitikai fogalom (Nyugat-Ukrajna) nem létezett! Még a II. világháború befejezése előtt Sztálin meggyőzte a nyugati szövetségeseket, hogy a jobb (kommunista) szavazati arány érdekében az ENSZ alapító tagjai közé vegyék fel Belorussziát és Ukrajnát. A nyugatiak hozzájárulása ezzel szentesítette az 1939 előtti Kelet-Lengyelország végleges bekebelezését, és 1945-ben „Nyugat-Ukrajna” néven. az Ukrán SZSZK-hoz csatolását. Ukrajna csak 1991-ben lett önálló, szuverén, független köztársaság. Ennek a függetlenségnek az ára, hogy Kyiv (Kijev) garantálta az Orosz (fekete-tengeri) Flotta jelenlétét a Krímben, amiért cserében - a FÁK (Független Államok Közössége) időkben kötött szerződés alapján - Moszkva 2042-ig bérleti díjat fizet. A Krimi-félszigeten található hadikikötők és katonai bázisok védelméért, valamint hadiflottája biztonságáért a moszkvai vezetés mindig és mindenkor mindent, és mindenáron meg fog tenni.
Nincs olyan orosz vezető, de talán ország sincs a világon, mely hadseregét, annak bázisait ne védené meg. Különösen, ha egy olyan stratégiailag létfontosságúról van szó, mint az egyetlen meleg vizű haditengerészeti támaszpont. Erről a nyugati média mintha megfeledkezne, és helyette előtérbe kezd kerülni a több évszázados russzofóbia, ami a napóleoni háborúk óta uralja Európát. A vesztes franciák terjesztették először a barbár és ázsiai népségről szóló hiedelmeket, amit aztán a többi európai nép is átvett, és ma is velünk él. Ezt a gyűlöletet tápláló, sztereotip előítéletet csak fokozta a XX. századi bolsevik imperialista birodalmi terjeszkedési politika, a szovjet-diktatúra és ideológiája. Ma Hitlerhez hasonlítják Sztálint, pedig kegyetlen rendszere nélkül a II. világháború végkimenetele jelentősen elhúzódott volna. Az iskolákban nem tanítják, hogy a cári Oroszország európai területének nagy részét (Versailles nélkül!) a bolsevikok miatt veszítette el. Finnország, Lettország, Litvánia, Észtország, Lengyelország, Besszarábia (Moldova), stb. Ugyanis a breszt-litovszki különbéke (1918. március 3.) következtében ezek a területek még az I. világháború befejezése (1918. nov.) előtt német és osztrák-magyar kézre kerültek. Majd a versailles-i béketárgyalásokon már a vesztesektől „vették el”, és alakultak meg területükön az új nemzetállamok, köztársaságok. Lenin a (bolsevik) hatalom megszilárdítása érdekében (ideiglenesen) lemondott róluk. Majd Sztálin a Molotov-Ribbentrop paktummal szerezte vissza a cári Oroszország 1914-es határait. Az 1941-es náci orvtámadás visszaverésével, majd legyőzésével 1945-től a Szovjetunió jogot formált Közép-Európa keleti felére. A Sztálin utáni szovjetvezetés pedig politikai és katonai világhatalommá fejlesztette a diktatúrán és félelmen alapuló bolsevik birodalmat. A rendszer megreformálására tett kísérlet kudarcra volt ítélve, és a Szovjetunió 1991-ben megszűnt. Putyin nem hódítani akar, hanem az orosz nyelvű területeket megtartani. A stratégiailag létfontosságú területekről, támaszpontokról nem mondhat el. Kár, hogy ezt a Nyugat nem akarja megérteni. Megjegyzendő: a Szovjetunió felbomlása óta 16 (nem szláv!) egykori tagköztársaság fordított hátat Moszkvának, és került „nyugati befolyás” alá. Közülük többen az EU tagjai (is) lettek. Érdekességként: az orosz csak Oroszországban államnyelv. Belorussziában második államnyelv, Kazahsztánban hivatalos nyelv, Kirgizisztánban második hivatalos nyelv, Tádzsikisztánban pedig közvetítő nyelv.
Ha már krízis, akkor a mostani krími helyzet az 1962-es kubai válságra emlékeztet. Az amerikaiakat a nyugati féltekén megjelent szovjet rakétákon kívül, Guantánamo esetleges elvesztése izgatta. Végül megoldották. Kuba lehet kommunista, de a támaszpont amerikai marad! Talán még van, aki emlékszik rá, mikor Castro-ék elzárták a támaszpont közműellátását, köztünk a legfájóbbat, az ivóvizet. Vajon a demokrata és Béke-Nobeldíjas Obama, valamint tanácsadói erre miért nem akarnak emlékezni?
Moszkva szinte Ukrajna függetlenné válása óta aggódik a „nyugat-ukrajnai” nacionalisták miatt. Valóságos félelemkeltő hecckampány folyik mindkét oldalon. Putyinék a nacionalistáktól félnek, az ukránok meg a szovjet időkre emlékeztető oroszoktól. Igen, úgy tűnik a Putyin vezette Oroszország fél. Fél, hogy a (nyugat-ukrán) nacionalisták kerülnek hatalomra és felmondják az államszerződéseket, terrorizálják a lakosságot (különösen az orosz nemzetiségűeket), megtámadják és kárt okoznak az orosz katonai létesítményekben, mindenekelőtt az ukrán államtól bérelt orosz haditengerészeti támaszpontokban, hajógyárakban, vagy az odavezető utakban, közművezetékekben. Oroszország nagyon fél, és védekezik. Hogy a védekezés mennyire felel meg a nemzetközi jognak, arról lehet, sőt kell tárgyalni, és valamennyi félnek elfogadható megoldást keresni.
A Krím-félsziget évszázadok óta Oroszországhoz tartozott. Mint feljebb már jeleztem, Sztálin 1945-ben megvonta az autonóm köztársasági rangot, és az Orosz Föderáció egyik területének, járásának fokozta le. 1954-ben pedig Hruscsov egy tollvonással a területet egy másik tagköztársasághoz csatolta. Ukrajna 1991-es függetlenné válásának alapfeltétele volt, hogy a Krím ismét autonóm köztársaság legyen, mely (némi) biztonságot nyújtott a területén található orosz stratégiai támaszpontoknak, amiért Moszkva bérleti díjat fizet a központi ukrán kormánynak, Kijevnek. Ennek az autonóm köztársaságnak a lakói döntöttek úgy (népszavazással), hogy egy kommunista diktátor (Hruscsov) 60 évvel ezelőtti önkényes elhatározását felülírva vissza kívánnak térni a több évszázados orosz közigazgatáshoz.
Nyugat-Ukrajna és a nacionalisták
Nyugat-Ukrajna sohasem volt része a cári Oroszországnak. A geopolitikai elnevezést 1939-ben kreálta a Sztálin vezette Szovjetunió. Nyugat-Ukrajna a 13. században Magyarországhoz tartozott. Akkoriban Halics-nak hívták, és Katona József Bánk bán című művéből közismert. A színmű a királyi udvar intrikáit bemutatja be, miközben a király (II. András) hódító háborút vív a Kárpátokon túli területekért. Később a Habsburg korona része lett Galícia és Lodoméria néven. Ez már a 18.-19. század. A lakosság összetételét tekintve ez az országrész volt a Habsburg birodalom legvegyesebb területe: lengyelek, rutének (ukránok), oroszok, németek, örmények, zsidók, moldávok, magyarok, cigányok, stb. lakták. Nyugat-Galíciában a lengyelek, Kelet-Galíciában a rutének(ukránok) voltak többségben. A zsidók és örmények a kereskedelmet tartották kézben, így szinte mindenhol fellelhetők voltak, annak ellenére, hogy a lakosságnak csak 8 százalékát tették ki. A monarchiabeli népszámlálások azért pontatlanok, mert a megkérdezetteket nem a nemzetiségük, hanem a hétköznapi életben használt nyelvük szerint csoportosították. Vallási megosztásban a lengyelek római katolikusok voltak, a rutének pedig görög katolikusok, akiket két egyház is képviselt: az ukrán görögkeleti és a ruszin görögkeleti egyház.
A Kiegyezéssel egy időben, 1867-ben, Galícia autonómiát kapott, melyben a lengyelek domináltak, olyannyira, hogy a hivatalos nyelv a lengyel lett, a német csak a hadseregre (K.u.K.) és az államvasutakra korlátozódott. Galícia összlakossága 1914-ben több mint nyolcmillió volt. ebből 54.75 % lengyel és 42.20 % rutén (ukrán). A lengyelek Nyugat-Galíciában (fővárosa Kraków) voltak többségben, és ők adták a nemesség és a városi lakosság többségét. Kelet-Galíciában (fővárosa Lemberg/Lwów/Lvov/Lviv) a földbirtokosok lengyelek voltak, a parasztok pedig ruténok (ukránok). Az 1867-es galíciai Kiegyezés meghozta a vallási és nemzetiségi emancipációt. Az itt élő (askenázi) zsidók a némethez hasonló jiddis nyelvet használták, melyet héber betűkkel írtak. A hétköznapi társalgás nyelve a német és a lengyel volt. Mivel a lakosság többségét a lengyelek tették ki, így a kulcspozíciók betöltéséhez is a lengyel kellett. Ezért a zsidóság asszimilációja is a lengyelek irányába fordult. Hamarosan a lengyel nemesség is „rákapott” a kapitalizmusra, a szövetkezetek, és kereskedelmi láncok szervezésére, mely egyúttal háttérbe szorította az addig hagyományos zsidó szakmákat. A lengyelek segítségére sietett a római katolikus egyház is, mely szabad utat engedett az antiszemitizmusnak, pl. a vérvádnak.
A (XX.) századfordulóra Kelet-Galíciában elszaporodtak az agrársztrájkok, azaz a rutén (ukrán) parasztok elégedetlenségei. Az általános választójog bevezetésével megnőtt az ukránok száma a galíciai parlamentben, sőt elérték, hogy Lembergben ukrán egyetem legyen. Közben cári Oroszország egyre jobban elnyomta a területén élő ukránokat, akik Nyugat felé vették útjukat. Emiatt nőtt a galíciai lengyelek és ukránok közti feszültség, melynek az I. világháború vetett véget. A lengyelek javára.
Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullását követő rövid időre Galícia területén is megalakulnak a nemzetiségi köztársaságok. A volt cári területen az Ukrán Népköztársaság, azaz a bolsevista ukrán állam, Kelet-Galícia területén pedig a politikai függetlenséget hirdető Nyugat Ukrajnai Népköztársaság. Mivel Kelet-Galíciában csak a fővárosban, Lembergben, voltak többségben a lengyelek (60 %) ezért a lengyel lakosság védelmében fegyveres összecsapásokra került sor az Ukrajna függetlenségéért harcolók, és az egységes (Nagy-) Lengyelországot megteremteni kívánó Pilsudski marsall csapatai között. A helyzetet csak bonyolította Szovjet-Oroszország, mely a világforradalom jegyében akarta területeit növelni. Pontosabban az I. világháborúban elvesztett cári területeket visszaszerezni. Az ukránok két tűz közzé kerültek, hiszen független Ukrajnát sem a lengyel, sem a szovjet nem akart. Végül a rigai békével közel 150 év után ismét megalakult Lengyelország, amelynek dél-keleti területei megegyeztek az egykori Galícia területével. A békeévekben (1920-1939) ukrán részről erős nacionalista mozgalom indult a történelem során még sosem létezett független Ukrajna megteremtésére.
Különféle fegyveres csoportok, egységek alakultak. A legnagyobb ellenség a Szovjetunió volt, mely 1939 óta tartotta megszállva a volt lengyel területeket, ahol már a Monarchia idején is egy független Ukrajnáról álmodoztak. A lengyel lakosságot terrorizálták, és épp úgy gyilkolták, mint a zsidókat. A nácikat barátként fogadták, annak reményében, hogy segítségükkel elnyerhetik a rég várt állami szuverenitást és függetlenséget. Már a „barátság” kezdetén ki kellett ábrándulniuk. Legendás vezetőjük, Stepan Bandera, nyolc nappal a Szovjetunió elleni náci támadás után Lviv-ben kikiáltotta a független Ukrán államot. Mire a nácik koncentrációs táborba zárták. Ennek ellenére a kommunista történetírás nácinak tartja. Az egész ukrán nacionalista mozgalom rákfenéje, hogy mindenki ellen harcolnak, pontosabban kegyetlenül és brutálisan lépnek fel. Ez történt napjainkban is. És emiatt a „kiszámíthatatlanság” miatt keltenek félelmet. Sajnos, a szabadságszeretők mintha nem akarnák ezt észrevenni, és nem a kompromisszumra törekednek, hanem a körülmények alapos és őszinte ismerete nélkül előítéletekkel élnek. „Putyin rossz. A nacionalistákat is keblükre ölelő kijevi vezetés jó”.
Külön említést érdemel Kárpátalja, mely csak 1945 óta tartozik Ukrajnához, még pedig a Szovjetunió döntése alapján, amit ugyancsak a történészek és az „oknyomozó újságírók” figyelmébe ajánlok. Amíg az Osztrák-Magyar Monarchia idején (1867-1918) a Kárpátok külső lejtői melletti területek a Habsburg koronához tartoztak (Galícia), addig a hegyvonulat belső oldala a magyar koronához. Ez a terület Ruszinföld, vagy Ruszinszkó, ahol a lakosság többsége ruszin vagy rutén, és szép számmal keveredtek magyarok, zsidók, németek és kis számban románok. A Trianoni békeszerződés Csehszlovákiának ítélte Ruszinföldet, majd 1939-ben a magyar királyi hadsereg (náci-német tiltás ellenére) bevonult erre a területre. Az ukrán nacionalisták ezt is számon tartják. Moszkvában meg azt, hogy 1941-től jó volt az együttműködés a magyarok által megszállt és ellenőrzött területeken a helyi ukrán rendőrséggel, milíciákkal, fegyveres csoportokkal. Az ukrán nacionalisták sokat segítettek a partizánok elleni harcban, amiért cserében a magyarok szemet hunytak a zsidóirtások felett. Ez még kibeszéletlen téma hetvenvalahány év távlatából. Egyúttal (nemcsak) a magyar külügy figyelmébe: a Kárpátok vonulatában élő mintegy egymillió ruszin külön nemzetiségnek tekinti magát, és hevesen tiltakoznak, ha valaki ukránnak vagy orosznak nevezi őket.
Végkövetkeztetés
Oroszországnak be kell látnia, hogy nem szuperhatalom. Sohasem volt az. Csak (nukleáris) katonai ereje tette azzá a világ vezető gazdasági nagyhatalmával szemben. Ugyanakkor a világ legnagyobb területű országa, természeti kincsekben szinte kimeríthetetlen. Az ebből fakadó gazdasági ereje miatt egyszerűen nem lehet ignorálni, „leírni”, kihagyni a világ gazdasági életéből. A szankciók nevetségesek, ill. nagyon jól mutatják, hogy a nyugati világ mennyire nem tudja nélkülözni Oroszországot.
Az Egyesült Államok is mintha a hidegháború korát élné. Nagy szavak, fenyegetések. Más semmi. Ez már akkor megmutatkozott, mikor Obama elnök Szíria bombázásával fenyegetőzött. Aztán mikor Putyin emlékeztette, hogy az egyik szír kikötő – orosz személyzettel! – Oroszország egyetlen haditengerészeti támaszpontja a Földközi-tengeren, az amerikai elnök többé nem beszélt bombázásról. Sőt, a média is mintha azóta megfeledkezett volna a polgárháborúról, a civilek, öregek, gyerekek gyilkolásáról, a többszázezer menekültről és a jordániai menekült táborokról.
Érdekes, miközben a vezető politikusok, „békeharcosok”, és a „nyugati” média Putyint kiáltja ki agresszornak, a hangos és lelkes, no meg harcias amerikai és nyugat-európai baloldal ez idáig, valahogy nem lepte el New York, London, Párizs vagy Berlin utcáit, hogy tiltakozzon az orosz agresszió ellen.
Az EU sem az, aminek nevezi magát. Még mindig csak egy Gazdasági Közösség, amit az évszázados két ellenség: Franciaország és Németország bölcs vezetői alapítottak azzal a szándékkal, hogy ha a lakosság életszínvonala azonos, azaz a „gyomrok teli vannak”, akkor a jóllét miatt az irigység minden formája (nacionalizmus, antiszemitizmus, stb.) háttérbe szorul. Ennek a nemes ötletnek és célnak a természetes fejlődését és lassú terjeszkedését akadályozta meg a szovjet blokk felbomlása. Az EGK-nak (Európai Gazdasági Közösség) gyors politikai döntést kellett hoznia, nehogy keleti csórikámék elinduljanak Nyugat-felé és, mint a sáskát, mindent elpusztítsanak. Ekkor született meg a „kétlépcsős” Európa: a gazdagoknak az euró-övezet, a csóróknak pedig, mint illúzió és remény az EU. Az EU aztán rájött, hogy fantasztikus felvevőpiac és üzlet a bővítés. Ukrajna a maga közel 45 milliós lakójával remek (fel)vásárlóerő. Az, hogy elvakult nacionalisták, esetleg antiszemiták, vagy talán nem demokraták, kit érdekel? De hogyan is lennének demokraták, amikor történelmük során eddig még sohasem voltak függetlenek?
Sok nyitott kérdés. Sajnos még a felvetésekkel is tartozik a nyugati világ. Hát még a válaszokkal!
